——————————————————————————————————-
Egy majdnem elfelejtett művész
Szeretem a temetőket. A bennük honoló csendet, nyugalmat, békét. Ahol a szomszédok már nem perelnek, az egykori ellenfelek, ellenségek együtt várják a boldog feltámadást. Lelkesítenek a szép síremlékek, lehangolnak az elhanyagolt, besüppedt hantok, kidőlt keresztek, fejfák.
Gyermekkorom óta szívesen bolyongok a sírok között, minden városban vagy faluban, de természetesen elsősorban szülővárosom, Beregszász három sírkertjében: a római katolikusban, a reformátusban és a görögkatolikusban. Legalábbis korábban így volt. Ma már nincs ilyen szigorú felekezeti megkülönböztetés, amióta az utóbbi nyolc évtized új telepesei megbontották ezt a századok óta kialakult rendet. Különösen a római katolikus temetőben töltöttem el órákat, ahol a szüleim, nagyszüleim, dédszüleim, apai ágú nagynénéim és nagybátyáim nyugszanak. Hosszasan időztem a Linner vagy a Benda család sírjainál, 1848–49-es honvédjeink, Buttykay Ferenc mártír főispán, egykori híres gimnáziumi tanárok hantjainál, ismert és kevésbé ismert beregszásziak keresztjeinél. E sétáim mindig dédapám, Dalmay Kálmán 1917-ben elhunyt honvéd főhadnagy, a Ferenc József-rend lovagja sírjánál értek véget.
Idestova másfél évtizede, hogy a beregszászi római katolikus temetőben bolyongva felfigyeltem egy elhanyagolt, gazzal benőtt fehérmárvány síremlékre. Hogy nem vettem ezt eddig észre? Az idő elszürkítette oszlopon kibetűztem a nevet: „Zahoray János gimn. tanár és festő művész. *1835 + 1909.” Ki volt ő? Elég jól ismertem az egykori híres beregszásziak neveit, de róla még nem hallottam. Bárkitől érdeklődtem, nem tudtak róla. Aztán kiderítettem, hogy Máramarosszigeten született, Munkácson volt gimnáziumi rajztanár és élete utolsó nyolc éve Beregszászhoz kötötte. Sok időt töltött Szabolcs vármegyében, főleg Nyíregyházán, ahol ismert egyházi és világi méltóságok portréit festette meg. Halálakor beregszászi műtermében száznál több alkotása maradt. Vajon hol volt a műterme és mi lett a képek sorsa? Jó lenne tudni. Később, már a Beregszászért Alapítvány kuratóriumának elnökeként néhai Kromák András barátom segítségével rendbe hozattuk a sírt, amelyet immár évek óta a Keresztény Értelmiségiek Szövetsége példásan gondoz. Köszönet érte!
Tudomásom szerint a beregszászi megyeháza egykori pompás dísztermét is több Zahoray-portré díszítette: Ferenc Józsefé, Deák Ferencé, II. Rákóczi Ferencé, gróf Széchenyi Istváné, Kossuth Lajosé. A cseh megszállók, mint annyi más magyar emléket, ezeket is elpusztították.
Persze, nem elégedtem meg ennyivel. Kerestem az alkalmat, hogy a Beregszászért Alapítvány márványtáblán is megörökítse a művész emlékét. Vissza kell hozni a köztudatba, hogy itt élt egykor a 19. és 20. század fordulójának egyik leghíresebb és legtermékenyebb portréfestője, akinek a neve már-már feledésbe merült. Végül a múlt év, születésének 190. évfordulója megfelelő alkalomnak bizonyult. Álmodtunk egy merészet: nemcsak Beregszászba, hanem Máramarosszigetre és Nyíregyházára is elkészítette ajándékba a Szabolcs–Szatmár–Bereg vármegye Közgyűlése által „Szentpétery Zsigmond” kitüntető díjjal jutalmazott, nyíregyházi székhelyű alapítványunk az emléktáblákat, amelyeken ugyanaz a bronz dombormű, Sándor Attila székelyudvarhelyi művész alkotása látható. Sajnos, csak Nyíregyházán helyezhettük el közterületen, a vármegyeháza falán, míg Máramarosszigeten a református parókia folyosójára, Beregszászban az Európa–Magyar Ház emlékfalára került. Pedig mind a román, mind az ukrán embereknek is tudniuk kellene, hogy ott született, illetve halt meg egy neves magyar festőművész.
Alapítványunk a Bessenyei György Irodalmi és Művelődési Társasággal és a Felső-Tisza-vidéki Vízügyi Történeti Gyűjteménnyel közösen a nyíregyházi Görögkatolikus Múzeumban ez év márciusában Komiszár Dénes, e füzet szerzője kezdeményezésére Zahoray-emlékkiállítást rendez.
Őrizze emlékét az egykor közös hazában élt, de Trianonban három országba „parancsolt” három város, legyen ez kapocs Máramaros és Bereg hajdani, valamint Szabolcs vármegye mai székhelye között!
Dalmay Árpád, a Beregszászért Alapítvány kuratóriumának elnöke
Mónus Gyulára emlékeztek Benében
Múlt pénteken szerény, de megható ünnepség keretében emlékeztek meg Mónus Gyula szociográfusról, a községi iskola egykori igazgató-tanítójáról a Benei Gimnáziumban, ahol felavatták emléktábláját, a Beregszászért Alapítvány ajándékát.
Ferku Viktória, az iskola tanárnője mondott beszédet, ismertette Mónus Gyula életét. Megtudtuk, 1885. december 18-án született Tiszaújlakon és 1956. június 9-én halt meg Budapesten. Szülőfalujában, Huszton és Máramarosszigeten járt iskolába. Almáson, Szolyván, Nagymuzsalyban és Benében tanítóskodott. Végigküzdötte a világháborút, több kitüntetéssel jött haza. Trianon után megtagadta a hűségeskü letételét a cseheknek, ezért 1919 szeptemberében elbocsátották és csak három év múlva, 1922-től taníthatott újra. A kárpátaljai magyar tanítóság minden mozgalmában tevékenyen részt vett. A benei iskola igazgató-tanítója volt, ahogy egy korabeli újságban méltatták: a kárpátaljai „tanítóság egyik legértékesebb, legtiszteletreméltóbb tagja”. A Podkarpatszka Ruszi (azaz Kárpátaljai) Általános Magyar Tanítóegyesület elnökeként rendkívül fontos szerepet játszott vidékünk kulturális életében. Énekkart vezetett, műkedvelő előadásokat rendezett, tanfolyamokat tartott, részt vett a község és a járás politikai életében, újságcikkeket írt, irodalmi tevékenységet folytatott. Társszerkesztője volt a Magyar Iskola és a Magyar Tanító című lapoknak. Benében alaposan megismerte a falu életét, gondjait, így lett a község „krónikásává”. 1938-ban betegsége miatt nyugdíjazták, majd a vidék szovjet megszállása után az anyaországba költözött. E könyv kivételével egy 1927-ben Ungváron megjelent gyermekszínművének kiadását említik, a címe Zilárd királyfi. 1930-ban két műve látott napvilágot: Ungváron a Verses gyermek beszélgetések iskolai ünnepélyekre. Beregszászi járási közművelődési tanács, Beregszászban pedig A népiskolai énektanításról. A beregszászi tankerület tantervének nyomán és annak kiegészítése gyanánt címmel.
Előadását követően Ferku Viktória felolvasta Dalmay Árpádnak, a Beregszászért Alapítvány kuratóriuma elnökének levelét. Az alapítvány reprint kiadványként megjelentette 2023-ban Mónus Gyula és Szerényi Ferdinánd Bene község jelene és múltja című, 1934-ben a beregszászi Kálvin nyomdában készült szociográfiai tanulmányát, amelyből 100 példányt a községnek is eljuttatott. Az emléktábla a múlt évben készült el, Mónus Gyula születésének 140. évfordulójára, de csak most tudták felavatni.
A gimnázium tanulói és a szülők jelenlétében megtartott ünnepségen Pécsi Éva igazgató és Balogh János községi előadó leplezte le az emléktáblát, amelynek bronz domborműve Sándor Attila székelyudvarhelyi művész alkotása.
——————————————————————————————————-
Mónus-avatóbeszéd
Tisztelt Emlékezők!
Kedves Benei Barátaim!
Talán illő, hogy a barátaimnak szólítsam a beneieket, mivel az 1984/85-ös tanévben a benei iskola némettanára voltam, szívemhez nőtt ez a szép magyar falu. Mindig nagy szeretettel emlékezem egykori kedves kollégáimra, Horváth Lászlóra, Turáncsics Péterre, Sztojka Ibolyára, Kelemen Jánosra, Sütő Gedeonra, Molnár Lászlóra és Rozáliára, Korosztil Erzsébetre. Sajnos, többségük már nem él. Ugyancsak szeretettel gondolok volt benei tanítványaimra, remélem, közülük többen is itt vannak most az emléktábla-avatáson.
De nemcsak személyes emlékeim, a beneiek iránti tiszteletem és szeretetem ajándékozza a községnek, az iskolának ezt az emléktáblát! Az általam vezetett Beregszászért Alapítvány fő célja a Beregszászban és a járásban, de lényegében az egész Kárpátalján élő magyarság nemzeti azonosságtudatának erősítése, az itt élt híres magyar személyiségek emlékének megörökítése, hogy nevük és cselekedetük fennmaradjon még számos nemzedéken át. Alapítványunk eddig két emlékművet, négy szobrot és negyvennél több emléktáblát állított, főleg Beregszászban, de a Beregszászi járás és Kárpátalja más településein, sőt Magyarországon és Erdélyben is. Az emlékhelyek létrehozásán kívül minden évben több száz, olykor ezernél is több könyvet ajándékozunk iskoláknak, könyvtáraknak, egyházaknak, óvodáknak. A benei iskolának most 240 könyvet, 30 DVD-lemezt és DVD-lejátszót is küldtünk. Támogatóink számára pedig évről évre megjelentetjük egy-egy ma már nehezen hozzáférhető, vidékünkkel kapcsolatos régi könyv reprint kiadványát, mint például 2023-ban Mónus Gyula és Szerényi Ferdinánd Bene község jelene és múltja című, 1934-ben a beregszászi Kálvin nyomdában készült szociográfiai tanulmányát, amelyből két évvel ezelőtt 100 példányt községüknek is eljuttattunk.
Fenti céljaink szellemében ajándékozzuk most a benei iskolának és a községnek Mónus Gyula emléktábláját születésének 140. évfordulója alkalmából.
Gondolom, sokan tudják, ki volt Mónus Gyula, ezért csupán néhány mondat róla. 1885. december 18-án született Tiszaújlakon. Szülőfalujában, Huszton és Máramarosszigeten járt iskolába, Almáson, Szolyván, Nagymuzsalyban és Benében tanítóskodott. Végigharcolta az első világháborút, több hadi kitüntetést kapott. A trianoni gyászos emlékű békediktátum után, amikor Kárpátalja egy addig nem létezett és ma már nem is létező államhoz, Csehszlovákiához került, nem volt hajlandó felvenni annak az állampolgárságát, ezért 1919 szeptemberében elbocsátották az állásából és csak 1922-től taníthatott újra. Tevékenyen részt vett a kárpátaljai magyar tanítóság minden mozgalmában, írásai jelentek meg különböző lapokban és kiadóknál. Elnöke volt a Kárpátaljai Magyar Tanítóegyesületnek, rendkívül fontos szerepet játszott vidékünk kulturális életében. Legfőbb munkája a már említett szociográfiai tanulmány Bene község jelenéről és múltjáról. Megérdemli, hogy neve és tevékenysége nem merüljön feledésbe, a lakosság, főleg a tanulóifjúság emlékezzen és legyen büszke rá.
Fogadják hát szeretettel és őrizzék meg alapítványunk ajándékát, ezt az emléktáblát, amelynek bronz domborműve Sándor Attila erdélyi, székelyudvarhelyi művész alkotása.
Üdvözlettel:
Dalmay Árpád, a Beregszászért Alapítvány kuratóriumának elnöke